Kispösén született nemes, később bárói rangot kap. A török kiűzése után nagy szerepet játszott a Dorozsma-környéki földterületeknek a dorozsmai lakosok tulajdonába való kerülésében. Reizner „Szeged története” című monumentális művében így ír Orczy tevékenységéről:
„A Szeged körül fekvő kun puszták kezelését a német lovagrend Cometh József kamarai felügyelőre, Szeged legnagyobb ellenségére bízta. De ép e közben meghalt Reiszwig s a német lovagrend zálogos javainak teljhatalmú kezelésével Orczy Istvánt bízta meg. Cometh legott üdvözölte az új főtisztet, a jász-kunok főkapitányi administrátorát s szolgálatait ajánlva biztosította Orczyt a sikerek bekövetkezéséről. Orczy Cometh ajánlatát szívesen fogadta s a Szeged körüli puszták hasznosításával őt csakugyan megbízta. Cometh sietve jelentette, hogy Majsa és Ágasegyháza pusztákat is »szegedi gőbölyös ráczoknak« bérbeadta. Mint utólag kiderült, e bérbeadás színleges volt s a bérlet voltakép Cometh és társaié volt.
Az újabb bérletek a hatóságot megdöbbentették s előre látták, hogy így a pusztákról lassanként kiszorulnak. Temesváry bizalommal fordult Orczyhoz, ki azelőtt a város iránt is jó hajlamainak adta tanújelét s levelezéseiben őt kedves fiam uramnak, míg a főjegyző Orczyt apám uramnak czímezgette. 1715. évi április és május havában kelt leveleiben előadta a városnak a puszták legeltetésére vonatkozó négyszázados jogát s kérte: hogy a sokat szenvedett város népe iránt legyen kimélettel s óvakodjék a kettős ábrázatú Cometh-tól. Különben ő is kész a puszták bérbeadását közvetíteni s e tekintetben szolgálatát ajánlotta.
De Cometh ezalatt Orczyt már tájékoztatta s meggyőzte arról, hogy Dorosma puszta elfoglalása által Szeged kényszerítve lesz a kun puszták használatáért nagy áldozatokat hozni. Orczy ennélfogva az 1716. évi augusztus 1-én kelt levelében nem is késett Temesvárynak értésére adni, hogy Dorosma kun pusztának »engedelem nélkül való ususát« tovább nem tűri, a német lovagrend jogait karhatalommal is megvédi. Ha tehát Dorosmát birni óhajtják, béreljék ki; a város olcsóbban megkapja, mint más idegen.
A hatóság Dorosma puszta iránt fennforgó jogait nem akarta kétségessé tenni és eljátszani azáltal, hogy tulajdon birtokáért, határába kebelezett területért bért fizessen. De mert a lakosság a kun pusztákról történt kiszorulás miatt már is zúgolódott, azon módozatban állapodott meg, hogy a város terhére, de nem a város nevében Gazdag Mihály, Vastag István és Fazekas Ferencz béreljék ki Dorosma pusztát, amely esetben a lakosság azt továbbra is békésen használhatja.
A veszedelem támasztója és szítója – Cometh – 1718. évi április hó közepén elhalálozott, amely alkalomból Orczy a Szeged közelébe eső puszták hasznosítását Temesváryra bízt ki ekkor már a város főbírája volt. Még a megbízás előtt, 1718. évi márczius 8-án a tanács elhatározta, hogy szilárd jogai daczára is, a kellemetlenségek megelőzéseűl, a kun puszták használatáért bérösszeget fizetni kész. Az egyességgel Temesváryt bízta meg, ki márczius 20-án Orczyval abban állapodott meg, hogy Átokháza (Pálos mellett), Felső- és Alsó-Csengelye, Kömpöcz, Csólyos, Majsa, Ágosegyháza, Ülés, Mérges, Dorosma és Szent-Mihálytelek puszták használatáért a város évi 150 frt bérpénzt fizet. A tanács ez egyességet helyeselte s Temesváry április 25-én Gyöngyösön az első évi haszonbért le is fizette. Így a város a pusztákat háborítatlanúl újra használhatta.
De már július 12-én Temesváry arról értesítette Orczyt, hogy gr. Herberstein Mérges és Ülés pusztákat fegyveres erővel megszállta, a halasiakat onnan kiverte s katonái egy halasi embert agyonlőttek. A generalis a két pusztát azután temérdek rácz kaszással lekaszáltatta és a szénát muskétásokkal őrizteti. Ő ezen esetet már a haditanácsnak is bejelentette, de a gyilkos katona, miután a barátok klastromába menekült, alig büntethető. Arra kérte tehát Orczyt, hogy a generalis ezen hatalmaskodása miatt a lovagrend is panaszt tegyen.
Orczy azonban Herbersteinnal annál kevésbé kívánt összetűzni, mert ez mentségeűl azt hozta fel, hogy a két pusztán a város engedélye mellett kaszáltatott.
Ez a bonyodalom Király Ádám bécsi ügyvivőnek szept. 20-án kelt levele következtében még zavarosabb lett. Nevezett ugyanis a tanácscsal azt közölte, hogy a bérlés által a kun pusztákhoz és Dorosmához való jogait a város eljátszotta s így azok iránt tovább hasztalan is kereskedik.
Nagy megdöbbenést és levertséget okozott e kijelentés s a tanács ennélfogva a történteket nem történtekké akarta tenni. Orczyhoz okt. 30-án intézett levelében a tanács azt adta elő, hogy a követeknek nem volt a várostól az egyességre és a bérletre felhatalmazása, miért is az ügyletet semmisnek nyilvánítják. Ellenben egy örök egyesség kötéstől a tanács nem lenne idegen. E kapadozáson felbosszankodva, Orczy megszűntette a várossal való minden összeköttetéseit.
A tanács pedig 1718. évi november 9-én, Heves vármegyének Gyöngyösön tartott közgyűlésében kihirdette még az előző évi decz. 9-én kelt azt a királyi védőlevelet, melyet a kun pusztáknak a kunokkal való közös és békességes használata ügyében nyert. Egyúttal mindenfelűl bizonyítványokat szerzett arra is, hogy Dorosma mindenkor a város határterületéhez tartozott, folytonosan a szegedi összeírásokban szerepelt és kizárólag a szegediek használták.
Orczy a lovagrend nevében a kihirdetett királyi pártfogó levélnek legott ellentmondott s előadta, hogy a bérlés ténye által Szeged város a német lovagrendnek törvényes jogait maga is elismerte. Ez ellen ismét a város küldöttei november hó 11-én az egri káptalan előtt tiltakoztak.
Báró Kian a német lovagrend nevében Pest-Pilis és Solt vármegyéknek deczember hó 10-én tartott ülésén megint a Szeged város részére kiadott királyi oltalomlevél ellen tiltakozott, valamint amiatt, hogy Szeged város a német lovagrenddel történt egyességet és bérletet felbontotta; egyúttal kijelentette, hogy ha a szegediek a pusztákat bitorolnák, a lovagrend erőhatalommal fogja őket kiverni. Ilyen kölcsönös és ismételt tiltakozás s megintés után a tanács 1718. évi decz. 21-én újból megkereste Orczyt, hogy bizonyos jogfenntartással és kikötéssel lépjen egyezségre. De Orczy nem is válaszolt, hanem a következő évben a jász-kun kerület huszárjait Szeged alá vezényelte és a kun pusztákról, valamint Dorosmáról a szegediek legelő jószágait egyre-másra behajtatta.
A város most a kanczelláriához folyamodott és katonai karhatalom kirendelését kérte. A kanczellária ismerve a zálogbaadás körül elkövetett sérelmét, a város kérelmét pártolva terjesztette az udvari haditanács elé. De ez a karhatalmat megtagadta s a várost a törvény rendes útjának igénybevételére útasította.
Napirenden voltak a jószágelhajtások, úgy hogy a tanács kérőleg fordult Orczyhoz, hogy hagyjon fel az üldözésekkel. Jóakaratú közbenjárásra 1719. évi márczius 30-án Orczy ennélfogva a behajtott tetemes jószág kiadását elrendelte, pusztán 2 lovat tartott vissza zálogúl.
Ép ez időben adta ki III. Károly király 1719. évi május 21-én kelt nagy szabadalmi levelét, melyben a város kiváltságai során a kun puszták használatára vonatkozó régi oklevelei és jogai is megújíttattak és megerősíttettek. A város ezáltal új és erős jogczím- és álláspont birtokába jutott, miért is a puszták használata és legeltetése újra megkezdődött. Az 1719. évi június és július havában a városi fertálymesterek ennélfogva a dorosmai domb körül elterülő szántóföldeken, melyek mindenkor kétségtelen városi földeknek tartattak, a tizedelést a szokott módon megkezdették, de Orczy huszárjai rajtuk ütöttek s őket elűzték.
A tanács Herbersteinhoz fordult karhatalomért, ki hálából azért, mert a Röszkén elfoglalt birtok használatában a tanács nem zavarta, a haditanács fentebb említett határozata daczára is a karhatalmat kirendelte. A katonaság Orczy huszárjait megszalasztotta. E beavatkozást Herberstein azzal mentegette, hogy ő mint a végvidék közbiztonsági viszonyainak őre, a vidék nyugalma érdekéből űzte el a zendülőkként megjelent huszárokat.
A tanács mindenfelé elpanaszolta sérelmeit, ősi birtokaiban való háborítását. Már az 1719. évi ápril hó 13-án a vármegyékhez elküldött körleveleiben a német lovagrend jogtalankodásait és zaklatásait előadva, a rendektől pártfogást és védelmet kért. De a városnak a rendekhez intézett ezen úgylátszik első körlevele érdeklődést és viszhangot nem keltett. Majd az udvari kamaránál és a kanczelláriánál keresett orvoslást s a karhatalom kirendelését újból szorgalmazta. De hasztalan, mert a november 6-án kelt kamarai leirat az 1715. évi X. t.-czikkre utalással a várost felhívta, hogy forduljon a nádorhoz, az országbíróhoz és az időközben újra szervezett neo-acquisticai bizottsághoz, mint amely forumok elé tartozik a bonyolult kérdés elbírálása. A tanács ennélfogva most Danyi József aljegyzőt Bécsbe és Pozsonyba küldötte, hogy Király Ádám városi ügyviselő közbejöttével a méltóságok közt 30 drb aranyat kiosztva, midenekelőtt jó hajlamú pártfogókat igyekezzék szerezni.
Orczy a miatt, hogy huszárjait elkergették, Szeged ellen végtelen felingerlődött. Látta, hogy czélt csak az esetben ér, ha Dorosmát s a pusztákat állandó őrökkel s illetőleg telepesekkel védelmezi a város ellen. Ennélfogva eltökélte, hogy Dorosma pusztára települőket szállíttat s az új helységet közvetlenül Szeged alatt, a város határába lehetőleg betolakodva fogja megalapítani. Már az 1718. évben a kun községekből néhány családot leszállított. 1719. évben pedig a Mátra vidékéről, Nógrád és Heves vármegyékből nagyszámú jobbágyságot hozatott le, kiket különböző kedvezményekkel látott el s kik a dorosmai domb körül házakat emeltek, szállásokat foglaltak, szóval a mai Dorosmát, melynek első gondviselőjéül Kálmán István neveztetett ki, megalapították.
Az új telepesek és a város lakosai között jó szomszédság ennélfogva nem is lehetett. Verekedés és viszály csaknem naponként volt. Az ellenségeskedések keserű gyűlölködésekké fajultak s a szegedi és dorosmai ember közt maig fennálló idegenkedés és ellenszenv még ez időből származik. A két szomszéd-lakosság egymást bitorlónak tekintette s mindegyik a maga jogszerű birtokát igyekezett védeni. A védelem néha formaszerű csatározásokban nyilvánúlt. Mint a középkorban Olaszországban a szomszédos welf és ghibellin városok, ép úgy az újon telepített Dorosma és Szeged lakossága is hosszas időn át naponként megújuló hadjáratokat viselt egymás ellen.
Amint lekaszáltak a dorosmaiak, a szegediek a vontatókat összeszedték és a városba szállították. Egy ízben 30, máskor 60, ismét más alkalommal 150 szekér szénát hordtak be a szegediek az ülési pusztáról. Temesváry főbíró 60-70 főnyi közerőt rendelt ki ily alkalmakra, még pedig bebörtönzés vagy 12 frt birságfizetés terhe mellett. Egy alkalommal mintegy 500 főnyi, részben fegyveres szegedi lakos vonúlt ki, hogy minden ellenállást visszaverjen.
De Orczy sem volt tétlen s egy alkalommal a halasiakat felfegyverezve és neki bátorítva, Szeged ellen indította, kik a szegedi szállások közt nagy pusztításokat vittek véghez. Dühük elől egész karavánok menekültek a város felé. A támadók csak akkor vonultak vissza, amidőn hírül vették, hogy Herberstein várparancsnok katonasággal indult meg ellenük.
Aratás idején a keresztekbe rakott gabonatermés kölcsönös elhordása is napirenden volt. Őszszel meg a szántással foglalkozók törtek egymásra. 1721. év tavaszán a dorosmaiak azon a vonalon, amint azt Orczy kijelölte volt, egész végig határ árkot vontak. A márczius hó 27-én kelt tanácsi határozatnál fogva ez árkokat a kirendelt szegediek mindenütt behányták és megsemmisítették.
Ahol és amikor lehetett, a dorosmaiak is hatalmaskodtak. Egy alkalommal Orczy parancsára a szegedi földön 31 gazdának tettek különféle károkat. Kinek jószágát hajtották el, kinek ekéjét törték össze, vetőmagját, szalmáját hordták el, vetését kaszálták meg, stb. A tanács az ilyetén való kárvallásokért a közpénztárból nyújtott az illetőknek segedelmet. Más alkalommal Kálmán István egy sereg dorosmai emberrel három szegedi gazdát megveretett és megkötözve a szegedi várba kísértette. Szóval: úgy támadták és rontották egymást, amint az alkalom adta.
Herberstein 1721. évi április 4-én kelt hirdetményében a kunok tiszteit ugyan komolyan figyelmeztette, hogy minden törvénytelenségtől és erőszakoskodástól óvakodjanak, - valamint Kálmán István Dorosma város gondviselője is, Ő felsége nevében tiltakozott Ülés, Pálos, Ágosegyháza semlyékeinek háborítása miatt; de azért a viszályok meg nem szűntek.
E villongások miatt történt kölcsönös vádaskodások ügyében az udvari kamara és kanczellária vizsgálatot rendelt. Thau Ádám szegedi kamarai felügyelő lett ezzel megbízva, ki 1720. évi jan. 26-án, majd 1721. évi szept. 24-én és okt. 12-én kelt jelentéseiben nyíltan felderítette, hogy a baj onnan keletkezett, hogy a »leselkedő sáfár« Pentz Kristóf által még 1699. évben készített kamarai lajstromba Szeged város közös használati joga felemlítve nem lett, s hogy a felek meghallgatása nélkül Dorosma és Szent-Míhálytelek puszták is kun pusztákúl jegyeztettek be, holott azok rég időtől fogva a határ területéhez csatoltattak. A villongásokat Orczy idézte fel, ki a szegediek jószágait József és Károly királyok szabadalmi levelei ellenére elhajtotta s a polgárokat annyira zaklatta, keserítette, hogy a szegedi gazdák sorsa immár kétségbeejtő. Egyúttal feltárta azon körülményt is, hogy némely szegedi rácz gőbölyösöknek Majsán és Agosegyházán az 1715-ik évben történt puszta bérlete csak színleges bérlet volt, s hogy a szóban forgó pusztákat tulajdonkép Cometh használta.
A vizsgálatból folyó felsőbbi határozatok azonban jó ideig késtek s a kun puszták használatából pedig a szegediek lassanként úgy kiszorúltak, hogy a város utóbb már másfelé keresett legelőket. Így az 1720. évben a tanács Temesvárott tudakolta a »bánáti puszták« – Szőregh, Szentiván, Százegyháza, Rábé, Klárafalva és Deszk – bérletét, melyek ekkor Gyulai Vászó kapitány kezein voltak. Majd Fark, Lele, Kingétz, Vetyehát, Pannahát és Síróhegy puszták után törekedtek, melyeket gróf Cornsburg aradi főispán, mint a Zaránd-Arad-Csanádmegyei kincstári javak kezelője szokott volt bérbeadni. Sövényháza, Dócz és Serkéd pusztákat évi 110 frtért, Pannahát és Kingétz pusztákat pedig 40 frt évi bérpénzért meg is kapták s több éven át békességesen használták is, noha a szomszéd Körtvélyes pusztának bitorlása miatt gr. Károlyi Sándorral egy kis összetűzésük támadt. A város ez időben egyúttal lépéseket tett arra nézve is, hogy a városi kórház-alap javára Fark pusztát a Porgánynyal együtt adományúl kapja, amiből persze semmi sem lett.
Herberstein az udvari haditanács rendeletéből a szegedi és dorosmai lakosság közt fennforgó villongásokat karhatalommal igyekezett meggátolni. Eljárása olyan színezetet nyert, mintha a kunoknak s illetőleg német lovagrendnek érdekeit védelmezné. A hatóság ennélfogva most Röszke elfoglalása miatt ellene is panaszokat emelt.
Dorosma és Szent-Mihály birtokáért pedig egészen váratlanúl új igénylők is jelentkeztek s nem minden jogalap nélkül. Szilassy Ádám és György testvérek ugyanis az említett két birtok iránt a koronaügyész ellen ősi jogon keresetet indítottak. A város ily körülmények közt a Szilassy testvérekkel kiegyezni törekedett, hogy minden jogigényüket a városra ruházzák. Hosszas tárgyalások után a Szilassy testvérek 1731. évi július 3-án a váczi káptalan előtt Dorosma és Szent-Mihály birtokról a város javára le is mondtak, okleveleiket a hatóságnak átadták és 100 arany lekötésével szavatosságot vállaltak a város birtoklása tekintetében.”
Közben Dorozsmát Csongrád vármegyéhez csatolták:
„A törvénytelenség annyival nyilvánvalóbb, mert Dorosma és Szent-Mihálytelek Csongrád megyéhez tartozók s e megye alispánja az iktatásnál jelen nem volt, Pest vármegye hatósága pedig erre nem illetékes. A zálogosításnak különben ellent mondott a nádor, s ez ellenmondás egyúttal Szeged érdekeire is kihat. Azért is a rendek lábai előtt leborulva, könnyhullatások közt esedezik a város lakossága, az a nép, melyet a király és a haza iránti hűségben egyetlen más város népe sem múlhat felül, mentse meg az ország e lakosságot a német lovagrend páratlan hatalmaskodásaitól, adassanak vissza az elfoglalt birtokok, téríttessenek meg a károk és a kun puszták további közös használatában biztosíttassanak.
A követek értesítései szerint a város sérelmei már október végén, a kun puszták, úgy Dorosma és Szent-Mihálytelek birtoka iránt tett külön felirat pedig deczember közepén tárgyaltattak s illetőleg országos küldöttségnek adattak ki.
De Orczy befolyását a követek nem ellensúlyozhatták. A kunok felszabadításának kérdése bizonyos népszerűségnek örvendett, s mindenfelől oly nyilatkozatok hangzottak, hogy a zálogváltság iránti törekvéseikben őket mindenkép támogatni és erősíteni kell.
Az országgyűlés sem segített tehát Szeged baján s midőn a hazatért követek 1723. évi január 16-án tartott ülésen a belső és külső tanácsnak az állapotokról jelentést tettek, az eredménytelenség nagy lehangoltságot szűlt. Már ekkor szóba jött, hogy a per megindítását tovább halasztani nem lehet és a költséges perre rá is szánták a sörháznak 600 frt évi jövedelmét, mint amennyiért azt Miller János tanácsnok bérbe vette.
Az eredménytelenséget Csőke uramnak tulajdonították, kit ezért a legközelebbi tisztújításon előbbi állására meg nem választottak, csak a tanácsnoki állást bírta elnyerni. Főjegyző Podhradszky lett, kinek megválasztását Brogyányi és Király Ádám kiválólag ajánlották s kiben Temesváry méltó utódját vélték feltalálni.
Ugyanezen időtájban az udvari haditanács a szegedi várparancsnokságot útasította, hogy a szeged-dorosmai villongásokat meggátolja és a tényleges birtokállást mindenáron fenntartsa. Az 1723. évi május 19-én tartott tanácsülésből ennélfogva egy vegyes – polgári és katonai – küldöttség rendeltetett ki, mely helyszíni szemlét tartva, a kunokkal együtt az ideiglenes határokat megállapította. Ekkor állították fel a Szeged és Dorosma között máig is létező határokat, ekkor szakadt el Szegedtől a mai Szubasai, Putri stb. környéke, az a jókora terület, mely a régi határ leírás szerint az Átal árok-tól a Matyér felé egész a Főérig, innen a Meleg szoba és Akasztó halom-ig, továbbá a Tóth János dombja és a Balaton halom-ig terült el.
A város most már minden törekvését a lovagrend ellen indítandó perre s e végből a bizonyítékoknak tanúvallomások útján való beszerzésére irányította, annyival is inkább, mert a lovagrend már 1721. évi szeptember havában Zahorák István királyi táblai jegyző útján 34 szegedi, tápéi, algyői, dorosmai, halasi, kecskeméti és kőrösi lakos vallomását vette ki arra nézve, hogy hova tartozott régen Dorosma, külön területet képezett-e, hol voltak határai, a kunok birták-e, fizettek-e tőle a szegediek haszonbért a nádornak s jelen volt-e a német lovagrend birtokbaiktatásánál Szeged város? stb.
A tanúk e kérdésekre tett vallomásaiban sok téves és valótlan állítás szerepel, mi talán tudatlanságból, megvesztegetésből történt, mert számos kétségtelen bizonyíték létezik az ellenkező tényállás kimutatására. Különös azonban, hogy a tanúk közül, magas életkoruk daczára egyik sem tudott és nem hallott arról, hogy valaha Szeged és Dorosma közt határok léteztek volna. Pusztán a halasiak állították azt, hogy Dorosma a kunsághoz tartozott, mit a kunok terjeszkedési törekvéseire kell visszavezetnünk. A kunok terjeszkedésére nézve érdekes a tanúk azon vallomása, hogy egykoron Kürtösi káptalani kiküldött Halason Cseperke Máté szegedi főbírót és Szegedi István deák jegyzőt arra ösztönözte, hogy a szegediek »adnák magukat a kunokhoz«, vagyis hogy csatoltassák magukat a kiváltságos jász-kun kerülethez, amely esetben a város népe kedvezőbb sorsba juthatna. Kürtösi és a halasiak még olyféle ijesztgetésekkel is éltek, hogy »alsó szegedi városnak némely része is a dorosmai földön volna«, – »hogy a szegedi barátoknak klastromja is dorosmai földön vagyon« – s hogy a »szegediek tyúkja sem mehet ki, hogy ha csak dorosmai földre ki nem megyen« stb.
A sokban ellentmondó vallomásokban a közelebbi idők eseményeire vonatkozó támpontokat hiába keresünk. A tanúk erről nagyon keveset, vagy mit sem tudnak; ellenben a réges-rég időkről sok képtelen dolgot mesélnek, a többi közt azt is, hogy – Dorosma »régenten rettenetes nagy, roppant helység volt és hogy először Szegedet is odavaló – t. i. dorosmai – emberek szállották meg.«
Hivatkoznak arra is, hogy a szegedi szőlők közt fekvő »kun dombja« régen Dorosma-halom nevet viselt; öt tanú ismét azt bizonyította, hogy e halmon templom is volt, mely a törökök idejében pusztult el s innen került a vár falába is azon kőalkatrész, melyen egy bárány ábrázolata látszik. Ez a kőbárány a per folyamán, mint fontos bizonyíték, gyakori hivatkozás tárgya volt. (...)”